Elmúlik...

Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától

kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.
Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan
bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja,
a nehéz helyzetekben bátorítja,
a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.
Egyetlen szót vésett bele:

"ELMÚLIK" 

Igen, elmúlik. Egyszer minden. És utólag nem lehet változtatni azon mi már megtörtént.

Sokat gondolkodtam, hogy megíram-e ezt a bejegyzést, vagy sem, de úgy érzem, hogy nemcsak a varrás, de az egész blog valamiféle terápia nekem.

Tegnap hajnalban visszaadta  lelkét a Teremtőnek valaki, aki sokat jelentett számomra. Valaki, akit mindig is a példaképemnek tekintettem. Olyan csodálatos ember volt, akiből kevés van ezen a világon. Az én dédnagymamám, akivel nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Aki rengeteget törődött velem, a születésemtől fogva. És rettenetesen nehéz elengednem, még ha tudom is, hogy ott ahol ő most van, ott a legjobb neki. Teljesen váratlanul, betegség és reméljük, szenvedés nélkül ment el. Úgy ahogy az hozzá a legjobban illik. Nem szorult gondozásra, sem segítségre. És végül vasárnap kora reggel végleg becsukott maga mögött egy ajtót, igazán angolosan távozott. Csendesen, nesztelenül, húsz évvel dédpapa halála után követte őt. Igazából még fel sem fogtam. Csak valami rettenetes ürességet és hiányt érzek. És nem tudom, elmúlik-e valaha...